|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fülöp Ferenc 2005. október 15.Október 14-én Marosvásárhelyen, az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében irodalmi estet rendeztek. Horváth Loránd, a városból elszármazott kanadai magyar költő és református lelkipásztor olvasta fel versét. Horváth Lorándnak hét kötete látott napvilágot. Többen olvasták fel verseiket, melyekben a szerzők városukról, Marosvásárhelyről vallottak. /Fülöp Ferenc: Élő sugarak szavai. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 15./2006. július 7.Terjedelmes kötetet jelentettek meg Parajd múltjának elkötelezett kutatói, Csiki Zoltán magyartanár irányításával mindent begyűjtöttek, ami e sóvidéki nagyközség történetével kapcsolatosan fellelhető. A Rapsóné öröksége /Corvin Kiadó, Déva, 2006/– így, egy n-nel él a hétköznapi nyelvhasználatban e név – című kötet tudományos igényességgel dolgozza fel a település földrajzát, történelmét, művelődési hagyományait. A legtöbb írás szerzője a kötetet gondozó Csiki Zoltán, kívüle Horváth István, Ozsvát Pál, Vécsei András vállalkozott egy-egy szakterület feldolgozására. Esetenként nem volt könnyű hozzájutni a forrásanyagokhoz. Ezzel kapcsolatban megjegyezte Csiki Zoltán: „Jó lenne, ha a Csíkszeredai Állami Levéltárban csökkenne a bürokrácia, és elkelne egy-két magyar nemzetiségű alkalmazott is. A csak bizonyos napokban működő, napi 3-4 órai konzultálási lehetőség évekre nyújtja a kutatást, amit másképpen néhány hét alatt is el lehetne végezni.” /Borbély László: Tanulmányok Parajd múltjából. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 7./ Egy fejezet a könyvből:Adalékok a tanügyben uralkodó légkör megismeréséhez az 1989 előtti évtizedekben Új élet, új nevelő című füzetecske (1946), majd a Hogyan tanítsunk? lesz az új rendszer nevelési vezérkönyve. Kezdetben még a lelkészek oktatják a vallást az iskolában, megünnepelhetik március 15-ét, október 6-át, a reformáció napját, mindenszentek, halottak, Gyümölcsoltó Boldogasszony, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, gyertyaszentelő, karácsony, madarak és fák napját. Az olvasmányok, versek között még ott van A rab gólya, Árpád sírja, Mátyás anyja, E rab föld mind az én hazám, és a Hideg szelek fújdogálnak című dalt is énekelhetik. Földrajzból még Erdély, a vármegyék, Küküllő vidéke, Udvarhely vármegye a kiindulópont. Történelemből a fontosabb magyar királyok, Szent István, A magyarok Levédiában típusú leckék szerepelnek. Új: Sf. Dumitru, január 24-e mint nemzeti ünnep, Mihály román király, november 7. és augusztus 23. az átállás napjának megünneplése. A falon még a román király arcképe van. Megtiltották a Bocskai-sapkák hordását (1946), Magyarország térképének el kell tűnnie az iskolákból, és rendelkezés szerint „a tanszemélyzet engedély nélkül állomáshelyét nem hagyhatja el”. Felettesekkel csak a fokozatokat betartva léphettek kapcsolatba. A tanítóktól életrajzokat kérnek, összeszedik és máglyán égetik el a tiltott könyveket, a múlt emlékeit, a nyugdíjasoknak megtiltják a tanítást (1947), külön rendelkezés foglalkozik a megszólításokkal és köszönéssel (1949), az orosz nyelv kötelezővé válik a IV. osztálytól, újjászervezik a tanfelügyelőségeket (1948. XI. 15.), megszüntetik az iskolatanácsokat (1949), kötelező a Szovjetunió népszerűsítését szolgáló ARLUS helyi szervezeteinek megalakítása (1948), Lenin halálának, a szovjet hadsereg megalakulásának megünneplése. A tanítók fejadag szerint kapják a cukrot, a kenyér- és ruhapótlékot, 1947-ben három hónapig nincs fizetés, vezényszóra alakulnak a szövetkezetek, amelyeknek létrehozásában a kádereknek elöl kell járniuk: iskolaszövetkezetek, „Összetartás” fogyasztási szövetkezet, Székelység elnevezésű szövetkezet, Economat (1946–1947). 1948-ban a román király képét kötelezően Groza Petru képe váltja fel az osztályfalakon, a címerek is megfelelően változnak. Annyi gyűjtést kell végezni, hogy még a puszta felsorolásuk is nehéz, s ma már kevesen tudnák megmondani ezek hasznát: vadgesztenyegyűjtés, fahamu-, cserebogár-, üveg-, csont-, szurok-, kalász-, bükkmag-, gyümölcs-, gyümölcsmag-, később kökényvirág- és csalánlevélgyűjtés, kötelező selyemhernyó-tenyésztés ott, ahol az egész faluban két kézen meg lehet számolni az eperfákat. De gyűjtöttek a napközi otthon, a moldovai magyar tanítók és iskolák megsegítésére, míg kimondatott, hogy a csángóság nem „igényli” az ördög nyelvének tanítását. Kötelező gyermek- és ifjúsági kórusok megfelelő repertoárral, állandó kórusünnepségekkel, színjátszó versenyek, szervezett rádióhallgatások felnőttek és tanulók számára, havi jelentések a népművelésről, faliújságversenyek, a kádereknek részt kellett venniük a vetési mozgósításokban (ún. vetési csata), állandó ideológiai előadások, a vizuális agitáció frissen tartása stb. Aki saját fejével mer gondolkozni, annak az eltávolítás, nehéz börtönévek, emberi lényének megsemmisítése következnek. Nem egyedülálló Parajd tanügyi helyzetében Fülpösi Jenő magyar szakos esete. (Kilenc évre ítélték el nyelvtanórán diktált példamondatai miatt.) A tanító mozgósító plakátokat ír, gyűlésekre hívó megjelenésre kilincsel, házal a szükségletek szerint. A falvakat a „fekete autók” járják, s ha valaki ellene mer agitálni, azonnal elviszik, kanálisokban hálatják, a fogait az első találkozáskor beverik, sortüzeket adnak le a falvakra, éppen templomból távozó lakosságára, hogy aztán a kultúrotthonokba térített közösségekkel aláírassák a belépési nyilatkozatot. Az erdőcsináldi, nyárádszeredai vagy a vadasdi tanítót és másokat főbelőttek, ezrek élnek a Kárpátokon túli csupasz területekre száműzve (soknak az új nevét és megválasztott nemzetiségét is a hatalom adja a kezébe), mások a Duna-deltában vívják élethalálharcukat a létért! Például Fülöp Ferenc innen való későbbi erdőszentgyörgyi református esperes, sok más környékbeli különböző rangú emberrel együtt. Parajdon sokan átmenetileg nem mutatkoznak, s ha nappal is zárt kapuk előtt népesebb agitáló csoport jelenik meg, a gazda begyakorolt mozdulatokkal távozik a telek hátsó részén valamelyik erdőrengeteg felé. Az évtizedekig uralkodó politikai szellemet jól bizonyítják a kor tankönyvei. Az V. osztály számára írt Énekeskönyv, Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, Bukarest, 1960, a hangszerek bemutatása mellett a nagy tömegeket mozgató kórusok képe, Románia állami himnusza és a kötelező Internacionálé mellett, román és magyar nyelven hirdeti a határtalan derűlátást. Ennek az alapja a közösbe terelt gazdálkodás, a hadsereg, a bányászat, a traktorokról, szovjet hatalomról, pártról szóló dicshimnuszok, indulók.2012. szeptember 24.Kétszáz év után szobrot kapott az angol királynő szépanyjaVasárnap avatták fel a Kis-Küküllő menti település első köztéri szobrát, amely a kisváros kétségtelenül leghíresebb személyiségének állít emléket, a „szülőföldszeretet és szépség nagyasszonyának”, gróf Rhédey Claudiának. Mindezt történt születésének 200. évfordulóján. A kastély udvarán állították fel a grófnő szobrát Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület (BPME), a Százfonat Egyesület, a történelmi egyházak és az önkormányzat, továbbá az Európa a polgárokért program és a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően ünnepelhettek vasárnap a település első köztéri szobrának avatásán. Rhédey Claudia legjelesebb szülötte a helynek és kultuszát fel is újították, de olyan név is, amelyből Erdőszentgyörgyön valóságos „márkanevet” is kialakítanának. A jelenlegi angol királynő szépanyja születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású rendezvénnyel készült volna a város, de egyelőre csak egy kis részét, a köztéri szobrot sikerült elkészíteni. De ez semmit nem csorbít az elképzelés megvalósításán fáradozók becsületén, sőt megerősíti őket munkájukban. Kétszáz éve lámpás Vasárnap délelőtt ökuménikus istentisztelet keretében emlékeztek az erdőszentgyörgyiek Rhédey Claudiára. Gáspár György református lelkész mint kora legszebb hajadonát és mint Isten hűséges szolgálólányát mutatta be, aki rövid, de beteljesedett élet után oda tért vissza ólomkoporsóban, ahol megkeresztelték és ahol konfirmált. Demeter Erika unitárius lelkész a grófnőt példaként emlegette: az ő tetemét a keresztszüleitől kapott, és az idegen földön mindvégig viselt nyakéke alapján azonosították a múlt században, míg a keresztyén embert a szíve fölött hordozott hite alapján ismerik fel. A grófnő hitével együtt magával vitte szülőfaluját és a Kis-Küküllőt, idegenben is vállalta a szülőföldjét: ez volt az ő otthona és itt talált végső nyugalmat is. Ferencz István plébános előttünk járó lámpásként beszélt a nagyasszonyról, aki ragaszkodott hitéhez, magyarságához, szülőföldjéhez, és kétszáz éve is nekünk világít, példát mutatva. Avatás és koszorúzás Mintegy kétszáz személy jelenlétében leplezték le a „szülőföldszeretet és szépség nagyasszonya”, gróf Rhédey Claudia mellszobrát a Rhédey-kastély udvarán. Az ünnepi szavalatok, a Cantuale énekegyüttes és a méltató beszédek után koszorút helyezett el a Bodor Péter Közművelődési Egyesület, a Százfonat Egyesület, a Szent György Lovagrend, az önkormányzat, a helyi önkormányzat és a szobor készítőjének fia. Ezután a kastély pincéjében megnyitották a marosvásárhelyi Novák József képzőművész kiállítását, amely a mintegy nyolcszáz munkát magában foglaló címeranyag egy részét mutatja be a helyieknek, ezzel mintegy „életet és lelket” adva a már restaurált pincéknek. Egyelőre csak a szobor áll A szoborállítás igénye már a rendszerváltás első éveiben megfogalmazódott a helybéliekben. A gipsz szobrot 1996-ban készítette el a helyi születésű, de Székelyudvarhelyen élt Székely József (1929–2006) képzőművész. Ez éveken át a Rhédey-emlékszobát díszítette, majd átkerült a Rhédey-kastélyba, ennek restaurálása miatt ma az iskolában kap helyet. Tavaly még abban reménykedtek, hogy Claudia születésének 200. évfordulóján ünnepélyes átadásra kerülhet a restaurált műemlék kastély és az udvarát díszítő szobor is. A már egy éve elkészült programtervezet szerint az avatóünnepség három napos lett volna, és többek között történelmi előadásokat, kiállításokat, kastélybált, könyvbemutatókat, szoborállítást és más kulturális eseményeket foglalt volna magába, a meghívottak listáján természetesen szerepelt az angol királyi család, nevezetesen Károly herceg is. A finanszírozás miatt a kastély javítási munkálatai nem a megfelelő ütemben haladtak, így nyilvánvalóvá vált, hogy a programtervezetből csak a szoborállítás válhat megvalósíthatóvá, a többi esemény megszervezésére csak a munkálatok befejezése után kerülhet sor – mondta el Hegyi László volt alpolgármester, a Szent György Lovagrend tagja, a BPME alelnöke. Azt is megtudtuk: a szobor bronz mását Sánta Csaba szovátai képzőművész öntötte meg, a talapzatot a csíkszeredai Dóczy András kőfaragó készítette. Egy perc csenddel Bartos Miklós tanár úr emléke előtt is adóztak a szentgyörgyiek, aki a település múltjának, nevezetességeinek, személyiségeinek felkutatásáért sokat fáradozott, és aki Rhédey Claudia emlékezetét is visszaadta, örökségül hagyta a mai és a következő nemzedékeknek. A grófnő üzenete Ünnepi beszédében Csibi Attila Zoltán polgármester kifejtette: Rhédey Claudia szülőföldszeretete minden ember számára példaértékű. Mindenki büszke, hogy a települést jegyzik az angol királyi családfán, de az erdőszentgyörgyieknek sokkal fontosabb kell legyen az, hogy a grófnő szerette ezt a települést. Az ő üzenete a szülőföld szeretete, az itthonmaradás, az itthon való boldogulás. Olyan otthont kell itt teremtenünk, amelyre büszkék lehetünk. Ugyanilyen fontos ma a nevelés, a hagyományok, a táj szépsége, de olyan szellemiséget és értéket is kell magunk mögött hagynunk, amely biztosítja az utókornak a minőségi megmaradást és a nemzetiség megőrzését. „Álljon ez a szobor minden erdőszentgyörgyinek példaként, olyan példaként, amelyre büszkék lehetünk” – hangsúlyozta a polgármester. Rhédey Klaudia Erdőszentgyörgy nevezetes szülöttei közül kétségkívül a leghíresebb az 1812 szeptemberében született gróf Kisrédei Rhédey Claudia (1812–1841) gróf Rhédey Lászlónak és báró Inczédi Ágnesnek egyetlen felnőttkort megért gyermeke, a mai Windsor-uralkodóház egyik ősanyja, II. Erzsébet angol királynő szépanyja. A szépségéről és okosságáról híres lány tizennyolc éves volt, amikor I. Ferenc császár és magyar királytól a család meghívót kapott, és egy báli szezonra Bécsbe utazott. A bálon Sándor württembergi herceg és Claudia első látásra egymásba szeretett. Sándor Pál Lajos herceg I. Vilmos württembergi király unokafivére volt, aki az ősi Teck hercege címet is viselte. Öt évi várakozást követően 1835. május 2-án házasságot kötöttek. Az életvidám, szeretetre méltó asszony csak hat évig élhetett boldog házasságban. Claudia 1841 szeptemberében férje után utazott Grazba, de az út során életét veszítette, október 1-jén Pettau városában elhunyt. Férje soha nem tudta őt elfeledni, ezt íratta koporsójára: „Az asszonynak, ki nekem mindig örömet, boldogságot adott, szomorúságot, könnyeket csak egyszer életemben, mikor egyedül hagyott.” Claudia utolsó kívánsága szerint holttestét hazaszállították Erdőszentgyörgyre. A grófnőt a Rhédeyek sírkamrájába temették el. A monda szerint bebalzsamozott szívét jóval később, férje halálakor, annak koporsójában helyezték örök nyugalomra. Claudiának és Sándor hercegnek egy fia és két leánya született. Egyetlen fia, Ferenc Teck hercege, királyi családból választott magának feleséget: Mary Adelaide brit hercegnőt. Gyermekeik közül Máriát a yorki herceghez, Györgyhöz adták feleségül, aki 1910-től V. György néven lépett az angol királyi trónra. Rhédey Claudia unokája királyné lett, dédunokái, Edward és VI. György herceg pedig angol király. VI. György idősebbik lánya, Claudia ükunokája, 1952-től II. Erzsébet néven angol királynő. Claudia sírja fölé unokája, Mary Victoria Teck hercegnő 1905 májusában márvány emléktáblát állíttatott. Mária királyné 1935-ben Fülöp Ferenc erdőszentgyörgyi lelkész levelére vizsgálatot rendelt el, utasítva a bukaresti angol követséget, hogy az azonosítást egy szakértői csoporttal végeztesse el Erdőszentgyörgyön. Felnyitották a sírt, elvégezték az azonosítást, ami a koporsóban lévő nyakék alapján megtörtént. Ezt a nyakéket – a legendárium szerint – Rhédey Claudia a konfirmáció alkalmából keresztszüleitől kapta. Miután idegenbe ment férjhez, a nyakéket állandóan hordta, ez emlékeztette szülőföldjére. Az angol trónörökös, Károly herceg már ellátogatott Erdőszentgyörgyre, hogy lerója kései tiszteletét szépanyja nyugvóhelyénél. Erdélyi és magyarországi látogatásai során pedig több alkalommal emlegette, hogy magyar vér is csörgedez ereiben. Az erdőszentgyörgyiek az angol királyi geneológia alapján kiszámították, hogy II. Erzsébet angol királynő ereiben 17% magyar, sőt magyar királyi vér is folyik. Gligor Róbert László Székelyhon.ro 2016. április 20.Szövétnek, száztizenegy, áprilisA címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló. Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban. Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be. És hát természetesen az irodalom. A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni. -r -a Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 30.Új emlékjel KézdiszárazpatakonA kézdiszárazpataki Ópra Benedek-iskola udvarán ünnepélyes keretek között avattak fel egy újabb emlékjelt. Az iskola és a faluközösség a magyarországi Piliscsaba testvértelepülésen élő és tavaly elhunyt Kovács Márton (1958–2016) zenetanárnak, liturgikus zenésznek, illetve a két település testvérkapcsolatának állított maradandó emléket. Az emlékfát Balogh Tibor és Farkas András, Kézdidszentlélek, illetve Piliscsaba polgármestere leplezte le, áldást mondott Bodó Imre ny. főesperes, az egyházközség plébánosa. Az emlékfa-állítást Biró Levente Tibor tanító kezdeményezte. Érdeklődésünkre elmondta: Kovács Márton, a kis székely falu igaz barátja a múlt év őszén hirtelen és viszonylag fiatalon, alig 58 évesen hunyt el. Tíz éve szinte minden esztendőben piliscsabai tanulókat hozott Kézdiszárazpatakra, akiket családoknál szállásoltak el, hogy megismerkedjenek az itt élő emberekkel, lássák, hogyan ünnepel a székelység március 15-én. Biró Levente Tibor ez év januárjában Fülöp Ferenccel és Benkő Lászlóval elment az erdőbe, a Gálosok-részre megfelelő fát keresni. Így akadtak rá a célnak megfelelő kétágú fára, amely több száz kilogrammot nyomott. Fülöp Ferenc két lovával szállította le az erdőből, miután lehántották, átvitték Kézdisárfalvára Szabó Ottó fafaragóhoz, aki Biró Levente Tibor elképzelése alapján munkához is látott. Az emlékfára felkerült a Nap és a Hold, a turulmadár, az Árpád-pajzs, a hármashalom és a kettős kereszt. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 20.„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”Nemes János halálának 45. évfordulójára A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét. Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján. Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”. A nevelő tanításról A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”. E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”. Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!” A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni! A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?” Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.” Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...” 1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében. Csávossy György búcsúszavai A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében: Ime az ember Nemes János tanár emlékére A puszta szó oktató igazát szemléltetőn, ha volna oly plakát, élet, a nagy ábra egy elképzelt falon, most bizonyíthatná. Utolsó alkalom, hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta, hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta, hogy kézfogása melegét idézzük, míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük. Mert megszürkült és elhervadt a lélek tartós virága, arcán a mosoly, szokatlan, hogy oly közönyös, komoly, pár napja fekszik, annyit loholt, nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt a lámpafény, halk sóhajjal pihent el. Ime az ember. Már halott. Példaként élt, úgy élt, hogy tanított. Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó, csodával tehetős, és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét. Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott. Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott. Kedves Barátom! A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom. A barátaid szóvívője vagyok. Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének. Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket. Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással. Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is. Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt. Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává. Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá. Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki. Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak. A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz. Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
